Rémes Y-generációsok

Tegnap egy nagyon klassz rendezvényen voltam, az Y-generációsokról szólt, és arról, hogy hogyan lehetséges számukra a kultúra közvetítése. Arra számítottam, hogy tömeg lesz – nem volt. Pedig tényleg szuperek voltak az előadók, nagyon jó gondolatok hangzottak el. Volt, aki arról beszélt, milyenek az Y-generációsok, volt aki arról is, miért ilyenek, s volt, aki azt sem átallotta kimondani, hogy nem baj, hogy ilyenek, sőt, az, hogy most ilyenek, az nem jelenti azt, hogy húsz év múlva is ilyenek lesznek.

fenntartható kacsafarkú szender(Elkövettem azt a hibát, hogy a kertben álltam neki posztot írni, erre megjelenik a szerintem egyik legérdekesebb kerti tüneményből rögtön kettő is – kacsafarkú szenderek eszegetnek a nyári orgona bokron. Na, jött egy harmadik is. Néhány éve láttam ilyet először, azt hittem, valami vidéki kolibri, és így kerestem rá a Google-ban, aki persze rögtön tudta, hogy neeem kolibri volt az. Ismerik a kacsafarkú szendert?)

 Szóval szó volt a generációk közötti kommunikációs nehézségekről, a virtuális valóságokról, a kívülről várt megerősítésekről, s a látszólagos felnőttség mögötti éretlen érzelmi világról. Szó volt az okostelefonokról és más kütyükről, amelyeket minden körülmények között nyomogatni kell, a reggeli ébredés pillanatától az esti (éjszakai) elalvásig. S voltak persze az ellenpéldák: hogy az Y-generációsok arra is használják a virtuális közösségi csatornákat, hogy offline összejöveteleket szervezzenek, amin közös élményeket gyűjtenek; hogy a 21,6 év átlagéletkorú Sziget fesztiválon tömve volt a komolyzenei sátor is; vagy hogy a ThePianoGuys Frozen-Vivaldi egyvelegét 43 millióan nézték már meg a YouTube-on (a kommunikációs csatornából és a számból következik, hogy ebben valószínűleg vastagon benne voltak az Y és Z generációsok is).

Fenntartható generációk párbeszéd Az előadások között lehetett kérdezni, kommentelni, de nem voltam benne biztos, hogy ez a megfelelő alkalom kifejteni a nézeteimet arról, hogy 1.) az általánosítás nem kedves dolog 2.) Y-generációsként azt élem meg, hogy amikor hazamegyek a szülői házba, az apukám a tabletjét nyomogatja, az anyukám Facebookozik, én meg a fotelban összebújva vakargatom a kutyát, és klasszikust olvasok (rémes Baby-Boomerek!!!) 3.) a nyáron egy remek marketing szakember elejtett egy megjegyzést arról, hogy nem hisz ebben a generációs felosztásban, szerinte viselkedés alapján lehetne csoportosítani az embereket. Marketing szempontból ez ráadásul teljesen evidens – hacsak nem életbiztosítást akarok eladni, nem lehet kiinduló pont egy fogyasztó életkora. (Sőt, az életbiztosításnál is, valószínűleg másfajta kötvény lesz érdekes az ugyanolyan korú, de “mindig egészséges voltam, csak legyen valami a biztonság kedvéért”, a “nálunk a családban mindenki cukros” és az extrémsportoló ügyfélnek.) És ahogyan hallgattam ezeket az előadásokat, amiknek a probléma szempontjából – hogyan vegyük rá az Y-generációsokat arra, hogy részt vegyenek a kisebb városok, falvak kulturális rendezvényein – megengedhető hibája volt az az általánosítás, hogy az Y-generációsokat a “hagyományos” csatornákon el nem érhető, a klasszikus/magas kultúra iránt kevésbé érdeklődő fogyasztókként jellemezték, és ahogy eszembe jutott ez az elejtett megjegyzés, amiről azt gondoltam, hogy csak marketing szempontból lesz majd nagyon hasznos szempont, 

egyszerre az jutott eszembe, hogy milyen más lenne a világ, ha azok, akik most bőrszín, hajszín, nem, származás vagy kulturális hovatartozás, netán szexuális beállítottság alapján utálkoznak embertársaikon, elkezdenének konkrétan csak viselkedés alapján csoportosítani és elítélni embereket. Mondjuk az “utálom a cigányokat mert lopnak” hozzáállás átváltana “utálok mindenkit, aki lop” meglátásra. És akkor ebbe beletartozna az összes lopós fekete-fehér, férfi-nő, öreg-fiatal, meleg-nemmeleg, nem kell folytatnom, igaz?

Meg az is eszembe jutott, hogy amikor itt megy a panaszkodás az Y-generációsokra, akkor szólunk-e arról, hogy ki nevelte fel ezt az Y-generációt…? A Wikipedia-n van erről egy fél mondat, hogy mivel az Y-generációsok azt látták otthon, hogy aput-anyut felőrölte a munka, a szívüket-lelküket-egészségüket-házasságukat feláldozták annak a munkahelynek a kedvéért, ahonnan aztán különösen szívfájdalom nélkül kidobták őket a gazdasági átalakulások és főleg a válság idején – szóval akkor most tényleg olyan nagy bunkóság részükről, hogy nem akarnak vakhűséget fogadni a munkaszerződésük aláírásával, s bizony, tovább fognak lépni, ha úgy érzik, hogy egy másik munkahelyen boldogabbak lennének?

 Szóval, szerintem ne címkézzünk, ne kategorizáljunk, és ha valaki számunkra érthetetlenül viselkedik, kérdezzük meg, hogy miért csinálja, amit csinál. Vagy gondolkodjunk el egy kicsit, de ne kívülállóként, hanem empátiával.

A kacsafarkú szenderről a kép a Flickeren található.

Szuper képek punkokról és nem punkokról itt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.