És akkor elmentem egy kiállításra, egyedül

Néhány éve csak azért vettem ki két könyvet az ókori Kínáról, mert néhány nappal korábban rádöbbentem, hogy semmit nem tudok a kínai kultúráról. (A raktárból hozták ki őket, csak az egyiket olvastam el, de az nagyon tetszett. És bár még mindig nem tudnék akadémiai vitába bonyolódni Kína történelméről, vagy hagyományairól, vagy a kínai mondavilágról, de legalább már van némi fogalmam a dolgokról. Ami tök jól jött, egyébként, amikor a Hős című filmet néztem.) 

Japánnal kapcsolatban sem vagyok sokkal tájékozottabb, de ott legalább támaszkodhatok a Kill Billre, meg az Elveszett jelentésre; és hát a japán popkultúra egy kincs, hihetetlen, őrült dolog, a szó legjobb értelmében. Aztán két hete teljesen véletlenül levettem egy Murakami Haruki könyvet a polcról a könyvtárban, és valahogy… teljesen egy rezgésszinten voltunk, a történet és én, jókor olvastam és nagyon szerettem. A héten pedig egy japán kortárs művész munkáit lehetett megnézni a város egyik kiállítótermében, szóval kiszaladtam egy ebédszünetben, és megnéztem.

fenntarthato.cafeblog muzeum egyedül

 Egyedül akartam menni, ahogyan korábban írtam róla, a saját benyomásaimra akartam koncentrálni, anélkül, hogy közvetítenem kellene róluk – és ezt semmiképpen nem úgy értem, hogy duguljon el mindenki, inkább kísérleti jelleggel tényleg magamra voltam kíváncsi. Végül aztán egyedülebb voltam, mint terveztem, totál kihalt volt az egész épület; néhány perccel az érkezésem után belépett egy hölgy, és felkapcsolta az irányított fényeket, “úgy jobban érvényesülnek a képek”, én meg kérdeztem, hogy kifelé majd leoltsam-e őket.

 Eleinte nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Szinte szorongtam. Próbáltam mélyeket lélegezni, és vártam, hogy utolérjen a lelkem. És ott voltak a képek, egy művésztől, akiről semmit sem tudok, és akinek – akkor jöttem rá – utána kellett volna nézni, legalább minimálisan, mert így… Így egy kukkot nem értettem az egészből.*
 Aztán az egyik kép gyanús lett. És akkor leesett. És nevetnem kellett. És elkezdtem élvezni a dolgot. És akkor már nagyon szerettem volna, ha lett volna ott valaki, ha velem jött volna egy barátom, és ő is értette volna, és lett volna egy közös élményünk. És akkor végignéztem az összes képet, aztán visszamentem az elejére, és megint oda, ahol leesett a dolog.
 Nem voltam sokáig, talán negyed órát. És nem támadt semmilyen Nagy Felismerésem. De örülök, hogy elmentem. 

 Mika Ioune, február 9-ig Tatabányán.

 

* Azóta utána néztem, és nem találtam semmit. És ezen még jobban kell nevetnem. Tulajdonképpen mit láttam?!

 

Illusztráció

Kezdőoldali illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.