A gondolkodás ideje és Murakami Haruki

Néhány napja a LinkedIn Pulse-on láttam egy remek cikket arról, hogy mennyire fontos időt szakítanunk – a gondolkodásra. Ajánlom elolvasásra; állítólag Mark Zuckerberg és Bill Gates, nomeg Richard Branson is beiktatnak az életükbe gondolkodós periódusokat – egy-egy órát, napot vagy hetet. Mert fontos, hogy rendezzük a gondolatainkat, és fontos, hogy megismerjük mások gondolatait is. 

 Erről már írtam, hogy szerintem az emberek közötti kommunikáció egyik legfontosabb eleme, hogy nyitottan forduljunk a másik ember közlendője felé, értékalkotás nélkül (hiszen az a saját ismereteinkbe való behelyezését jelenti, ahelyett, hogy valami újat engednénk be). S a könyvekkel is így van valahogy – időnként olyasmit is el kell olvasnunk, ami nagyon különbözik azoktól, amiket korábban olvastunk. Így aztán olvasni fogunk meglepően pocsék könyveket is – és olyanokat, amik kellemes meglepetéssel szolgálnak majd.

 Murakami Haruki A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című könyvét véletlenül vittem haza – korábban olvastam japán novellákat, amiket nem tudtam semmi más korábban olvasotthoz hasonlítani, de tetszettek, és úgy rémlett, hogy azokat Murakami írta. Aztán kiderült, hogy nem, Takeshi Kitano, de addigra már szerelembe estem Murakamival. A Tazaki Cukuru egy nagyon különleges könyv – különlegessége a történetmesélés egyszerűségében, a barátságok dinamikájának ábrázolásában, és számomra (mint a japán kultúrát kevéssé ismerő olvasó számára) a modern hétköznapokban a hit, a szellemvilág legnagyobb természetességgel való jelenlétében rejlik. (Mire a Birkakergető nagy kalandot olvastam, már megszoktam és megszerettem ezt a szálat Murakami írásaiban, és szinte aggódtam, mert ennek a történetnek csak eléggé a végén tűnik föl. Hjaj. Mint az olajbogyó. Először fura, de ha már ráéreztünk az ízére, a legfenségesebb csemege.) 
 Tehát szerettem a Tazaki Cukurut, a tiszta hangja miatt, a szuper nőalakjai miatt, és azért az epizódért, amikor hősünk Finnországba megy, hogy ott találkozzon az egyik régi barátjával, aki kerámiákat készít, és ahogy Murakami ír azokról a kerámiákról… az pont olyan, mint amikor Christopher Moore ír Lucien Lessard illatáról. És ahogyan Murakami ír Tazaki Cukuru magányosságáról, az egyszerű lakásáról, az életébe rendszert vivő szokásairól, arról, ahogyan majdnem belehalt – szépen, csendesen, minden különösebb dráma nélkül, csak majdnem teljesen elfogyott, eltűnt a Föld felszínéről – amikor a barátai elfordultak tőle – akkor olyan szálakat penget meg, ami, ahogyan hallom, sok olvasó lelkében ugyancsak visszhangra lelt.

 Ez egy szuper csendes, gondolkodós, de ugyanakkor nagyon olvasmányos történet – anélkül, hogy rátelepedős, vagy lehúzós lenne. 

A Birkakergető nagy kaland sokkal harsányabb, de ugyanúgy szerethető és baromi érdekes sztori. És most olvasom a futós könyvet, ami egyfajta önéletírás – és amit 2005 augusztusában kezdett írni, azon a nyáron, amikor én leérettségiztem, és nem vettek fel sehová, és életemben másodjára éreztem úgy, hogy kihúzták a lábam alól a talajt (akkoriban sokunkat nem vettek fel, akkor vezették be a kétszintű érettségit, aki érintett volt, biztos emlékszik), s hogy szóval akkor, a világ másik felén, Hawaii-n Murakami Haruki ezt a könyvét kezdte írni.

 

Japán minimalizmus kép

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.