Három éve, örökre

Szerdán volt a harmadik évfordulója Ella kutya örökbefogadásának. Már három éve ő a világ közepe – a legjobb értelemben. A kutyákról általában tudni lehet, hogy elképesztően kedves teremtmények, a saját kutya meg aztán a hovatovább netovábbja, a legokosabb és legszebb mind közül. De Ella tényleg!

Ella közösségi eb, imádja, ha vendégek jönnek, a vízszerelőtől a pizzafutárig mindenkinek elészalad és mutatja az utat. És ha sétálunk, képes a legrosszabb külsejű emberekhez odaszaladni – mire ezeknek a rosszarcú embereknek fülig ér a szája, és lehajolnak hozzá. Kicsit aggódtam, hogy a házban hogyan fogadja majd a többi lakó – mielőtt örökbefogadtam, csak a főbérlővel egyeztettem (aki díjnyertes mondattal adta az áldását a szőrös lakótársra: “Szabad. Persze. Csak ne dohányozzatok!”). Ella azonban mindenkit levett a lábáról, a szomszédnéni el van bűvölve, hogy “ez az édes kiskutya milyen csendben van egész nap”, de általában mindenkinek van egy jó szava a kis drágához… meg néha velem is beszélgetnek : ) 

 És ezzel nagyjából el is érkeztünk oda, amiről most szót szeretnék ejteni.
 Ella kutyával négyszer-ötször sétálunk egy nap. Nagyjából ugyanazon a környéken, nagyjából ugyanabban az időpontban. És nagyjából ugyanazokkal az emberekkel is találkozunk. Van egy srác, akivel három éve szinte minden reggel találkozunk – nem tudom, hogy ki ő, azt se, hogy hova megy, de minden reggel mosolyogva köszönünk, vagy legalább átintegetünk egymásnak az út két oldaláról. Vannak olyan ismerősök is, akik nem állnak le beszélgetni, de kutyafuttában odaszólnak valami kedélyeset. És vannak ismeretlenek is – kisgyerekesek, akik bátortalanul kérdezik, hogy nem harap-e a kutyus, mindenféle korú és nemű járókelők, akiket Ella a saját hajdani kutyusukra emlékeztet (csak ő kicsit nagyobb/szőrösebb/feketébb volt), meg random kedves emberek, akik csak rámosolyognak, vagy odabazsajognak neki.
 Kutyásként sokkal több szociális interakcióban van részem, azt hiszem, mintha csak úgy sétálnék az utcán. Pedig a közösséghez tartozás érzése is alapszükséglet – minél keskenyebbek a járdák, annál fájdalmasabb úgy elmenni egymás mellett, mintha nem létezne a másik, rá sem nézve, csak kitérve egymás útjából.
 S nem is beszélve arról, hogy milyen elképesztően kedves érzés, amikor otthon vagyunk, én dolgozom valamin, s hallom, ahogy Ella körülöttem sertepertél, felugrik a kanapéra, kimegy a konyhába inni, megrágcsálja a röfögős gumimalacot, felmordul valamilyen lépcsőházi neszre, vagy csendesen horkol. Amikor főzök, lefekszik a konyha közepén. Amikor a hajamat szárítom, elhever a fürdőszoba ajtó előtt. Körülöttem van, akármit csinálok.

 Elképesztő, hogy – bár nem pótolja az emberi kapcsolatokat, mégis – milyen nagymértékben képes gazdagítani az életemet.

ella kutya létra fenntarthato.cafeblog.hu

 Ma az egyik áruházban terápiás kutyussal találkoztunk – a bejárat közelében hevert, felvezetője pedig lelkesen mesélt róla. Tejszín(?) nem vakvezető, hanem sérült gyerekek fejlesztésében segítő kutyus, úgyhogy meg lehetett simogatni. És ez érdekes volt, mert nem nagyon zavartatta magát, kicsit fölemelte a fejét, de semmi lelkes farokcsóválás, vagy hanyattfordulás – hiszen a hirtelen mozdulatok az ő szakmájában veszélyesek lehetnek. A kísérője szerint a munkaideje nagy részében egyébként ugyanígy hever az ebzet – a gyerekek pedig hozzá tudnak bújni, és meg tudnak nyugodni ennek a nagy, szőrös, erős állatnak a közelségétől. Hám is volt rajta, az pedig kapaszkodásra jó, meg arra, hogy színes dolgokat kössenek rá, amiért elindul egy nehezen mozgó kisgyerek is.

 S nem csak kisgyerekeknek tud segíteni egy ilyen terápiás kutya (vagy cica, vagy nyuszi!!!) – a Mancsos Alapítvány az emberekért jött létre, a szóróanyaguk szerint azoktól sem fordulnak el, akik a társadalom ellen cselekedtek. Számomra ez egészen különleges, valami nagyon alapvető igazságot hordoz magában, hogy végső soron mindannyian emberek vagyunk. És hogy az élet egyáltalán nem egyszerű, és mindannyian a legjobb tudásunk szerint igyekszünk élni – és időnként rosszul sülnek el a dolgok. És előfordul hogy vannak olyan helyzetek, amiket csak egy állat képes megérteni, elfogadni, megbocsájtani. Látni.

 Update: 
 A terápiás nyusziról azt mondták, hogy ugyanazt megcsinálja, mint egy kutya, ül, fekszik, sőt, borsóhéjért még pörög-forog is. Ez nem a Mancsosok videója, de pl. ilyen egy terápiás nyuszi:

Szeressétek a Mancsos Segítőtársaink FB oldalát!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.