A workshop után

Szerdán volt az etikus város workshop. Szeptember óta hirdettük, de hosszú ideig csak egyetlen jelentkező iratkozott fel. Ezek a workshopok eleve kislétszámú csoportokra lettek kitalálva – azért, hogy a közönség ne csak passzív hallgatóságként legyen jelen, hanem vegyen részt a közös gondolkodásban, ossza meg a gondolatait, tapasztalatait. Hosszú távon az a célunk, hogy kicsit felrázzuk az egyébként érdeklődő, nyitott gondolkodású, hozzánk hasonló fiatal(os) embereket; hogy arra ösztönözzük őket, hogy picit ellenálljanak a sodrásnak, és aktív résztvevői legyenek a saját életüknek. Álljanak meg, gondolkodjanak el, hogy mi az, amit jobbá tehetnek, és tegyék meg. Nem kell a világot a sarkaiból kifordítani – bár, tulajdonképpen, miért is ne?! -, de egy csomó dolog van, amire képesek vagyunk, csak nem gondolunk rá, leginkább azért, mert mást szoktunk meg. Például azt szoktuk meg, hogy egy rendezvényen csendben meghallgatjuk az előadót – ezeken a workshopokon meg éppen, hogy bele lehet beszélni, ha valamiről eszedbe jut valami. S azért, hogy mindenki számára biztosítsuk a belebeszélést, álmodtuk meg kis létszámú csoportokra az egész rendezvénysorozatot – ezzel együtt az egyetlen jelentkező nekem brutális kudarc volt. Szerencsére vannak barátaim, meg a nővérem is eljött, és végül egy második “külsős” is megjelent; így lettünk összesen heten.

Számomra az este nagy tanulsága, hogy még a téma iránt fogékony embereknek is őrült magasan van az ingerküszöbe. Beszéltem a 80 ezer óráról, és az emberiség aktuális problémáiról – s megemlítettem Bill Gates wc projektjét, s azt a szinte abszurd adatot, hogy egymillió embernek nincs wc-je*. A várt hatás azonban elmaradt, sőt, az egyik résztvevő száján kicsúszott egy “az nem is olyan sok”. Számomra egyetlen ember is sok 2017-ben, amikor minden további nélkül utazgatunk az űrben, s közel járunk hozzá, hogy a Földön szinte teleportáljunk.

Ezzel együtt, a csapat szuper volt; én nagyjából egy órán keresztül beszéltem, s utána még egy fél óráig beszélgettünk saját tapasztalatokról, és érdekes projektekről.

Alapvetően az etikus város egy életmód, s ezért nem lehet egyik pillanatról a másikra megteremteni. Valamennyi érintett gondolkodását meg kell változtatni egy kicsit – azokét, akik abban a helyzetben vagyunk, hogy segíthetünk, legyünk lakók, vagy városi döntéshozók, s azokét is, akik segítségre szorulnak. Bevált mintákat, megszokott eljárásokat, időnként társadalmi játékszabályokat kell átalakítani – s idő meg rugalmasság kellene az újdonságok adaptálásához.

Tatabányán aktuális hír, hogy a nagy szemeteskonténerek lezárást tervezik, mert a hajléktalanok kikotorják az utcára a tartalmát, s ez közegészségügyi szempontból veszélyes. Kevés szomorúbb intézkedést foganatosíthat egy város – hiszen olyan emberektől vesszük így el az élelemhez jutás lehetőségét, akik már sehonnan máshonnan nem remélhetnek a túlélésükhöz szükséges ennivalót. A workshopon felvetettem, hogy a lezárt kukák mellé kellene élelmiszergyűjtő dobozokat tenni, mire majd’ a fejemet vették – hiszen hogyan lehet garantálni, hogy csak az veszi el az ételt, aki tényleg rászoruló, s mi van akkor, ha valaki szándékosan belekever valamit a kitett ételbe?
Mintha számítana, hogy ami nekem már nem kell, azt ki viszi el. Mintha a kukák ÁNTSZ kompatibilisek lennének.
S kérlek értsétek jól, hálás vagyok azoknak, akik eljöttek a workshopra, mert így legalább nagyjából képet kaptam arról, hogy míg nekem folyton az pörög az agyamban, hogy segíteni, segíteni, segíteni kell, hiszen emberek vagyunk mind, a kukában vacsorát kereső is ember, s volt ő is gyerek, és biztosan nem így képzelte el, azt gondolta, hogy lesz hol laknia, lesz családja, lesz munkája, jár majd dolgozni, lesz majd feladata, felelőssége, fizetése, ura lesz az életének, lesznek barátai, akikkel összejár hétvégente, időnként elmegy ide-oda a családdal, moziba, nyaralni, aztán, ha beteg lesz, elmegy orvoshoz, ha fájdalma lesz, kap gyógyszert (najó, lehet, hogy egy gyerek nem gondol arra, hogy a távoli jövőben, erős felnőttként, beteg is lesz néha), várta a karácsonyt, várta a szülinapját, várta az iskolakezdést – az az ember ott, a koszos kabátjában, az összetapadt hajával, az az ember, akit már megszokott a szemünk, pedig nagyon nincs rendben, hogy az utcán él, és a kukában keres ennivalót, az az ember, az lehetnék én is – addig a többi ember ezt egy kicsit másként látja. Félelmeik, aggályaik, kérdéseik vannak. És valószínűleg sokan attól is félnek, hogy a saját biztonságuk és kényelmük csökkenne, ha másnak segítenének.
Fontos, hogy ha én változást szeretnék, akkor tisztában kell lennem vele, hogy azokat, akiknek a támogatására szükségem van, például ilyen bizonytalan pontok tartanak vissza a cselekvéstől. Úgyhogy mindenképpen tanulságos volt az este.
De még nem tudom, hogy hogyan tovább.

* Rosszul mondtam, egymilliárd emberről van szó.

 

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.