Hangszersimogató

A workshop előtt, már majdnem egy órával korábban megérkeztem A Vértes Agorájába – ahol javában zajlott egy egész héten át tartó hangszerválasztó rendezvénysorozat. Kicsit bizonytalan voltam, hogy ez csak gyerekeknek van-e, vagy felnőttek is kipróbálhatják a hangszereket, de a rendezők megnyugtattak, én is bátran ismerkedhetek.

Elektromos zongorával kezdtem; a zongora elég barátságos hangszer, a legtöbb iskolában még azok a gyerekek is találkozhatnak vele (vagy kistestvérével, a pianínóval), akik egyébként nem tanulnak zenét. De kedves emlékeim vannak az általános iskolás seregszemléknek otthon adó művház vastag bársonyfüggönyei mögött pihenő zongorájáról is, no meg a hozzá tartozó, állítható magasságú székről… (Kör alakú kis fa ülőkés szék, remekül lehetett vele forogni.) Egyszer láttam egy zongorás oktatóvideót a Youtube-on, első lecke, annak a gyakorlására/ elsajátítására, hogy a két kezünkkel különböző dolgot csináljunk egy időben. A bal kéz, azt hiszem, egyetlen hangot ütött le, míg a jobb talán hármat is, ráadásul más ritmusban. Ez jutott eszembe ott a hangszersimogatón is, s egész kellemes, jazz-es kis dallamok születtek az ujjaim alatt, szinte úgy tűnhetett, hogy tudom, mit csinálok.

Hanem aztán a húros hangszereknél jött némi töprengés.
Én áltsulis koromban furulyázni tanultam – s ezt bárki láthatja is rajtam, ha mosolygok (nem a legjobb ötlet fogváltó gyereknek olyan hangszert adni, amit a szájába kell vennie). Egy kis kamarazenekarunk is volt, amiben középkori darabokat játszottunk. Nagyon szerettem, s csak azért hagytam abba négy év után, mert a tanárnénim elment szülni. Viszont még gimiben is elő-elő vettem a furulyámat, főleg vizsgaidőszakban, a mindenkori macskaállomány legnagyobb örömére. (Mindig odagyűltek, ha furulyáztam, ami engem mindig meglepett, azt gondoltam volna, hogy inkább el kellene bújniuk a magas hangok miatt.)
Szóval tulajdonképpen van némi magabiztosságom, ha hangszerekről van szó, és ezzel együtt nagyon pocsék érzés, hogy ha a kezembe veszek egy gitárt (vagy balalajkát, mert később erre is sok került), fogalmam sincs, hogy hogyan kellene megszólaltatni. A hegedű még rosszabb volt ebben a tekintetben. Cselló, az örök kedvenc nem volt, ahogy hárfa sem, de talán jobb is, csak összetört volna a szívem, hogy a simogatáson kívül tényleg nem tudok velük mit kezdeni.

Nekem elképesztően sokat ad a mai napig, amikor már évek óta nem furulyáztam, hogy valaha egyszer tanultam zenélni, és tulajdonképpen azt hiszem, hogy bármikor meg tudnék szólaltatni egy furulyát. Nem vagyok egy őrületes tehetség, de örömöm van benne, és ez éppen elég.

Azt is gondolom, hogy egy ilyen szintű zenei tudás, mint az enyém, hasonló azokhoz a tudásmorzsákhoz, amik miatt időnként kiakadnak a diákok és a szüleik; hogy ugye mikor fog az átlag földi halandó kovalens kötésekkel találkozni a felnőtt élete során. Szerintem ezekre a dolgokra a fogalmi gondolkodásunk kiszélesítése miatt van szükség, s amikor olyan mély meggyőződéssel ágálnak ellene, akkor tulajdonképpen azt is mondhatnák, hogy nincs igényük a logikai gondolkodásra, absztrakt információ párosításokra, kreativitásra.

Szóval, zenélni sem csak akkor érdemes, ha valaki zenészi karrierre vágyik – a zenélés puszta öröme, és a lelkünk gazdagítása éppen elég jó ok rá.

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.