Márquez, régi ismerősöm

Nagyon szeretem Márquezt; valószínűleg kicsit közhelyes, de én is a Száz év magányt olvastam tőle először; egyébként a történetről nem tudtam semmit, csak tetszett a címe… Voltam így pár könyvvel.* Szóval, Száz év magány, teljesen magával ragadott, amúgy is nagyon szeretem a családregényeket, és – ami rám egyáltalán nem jellemző – sok jelenetre emlékszem még így tizensok év távlatából is. Aztán ott volt a Szerelem kolera idején, ami megint csak… nem is tudom, hogyan lehetne jellemezni, hol kellene megfogni valamit, ami ennyire jellemzően egy bizonyos író stílusa**. Nagyívű történet, eleven, esendő emberi karakterekkel, szerettem azt is. Olvastam még az Ezredes úrnak nincs, aki írjont, klasszikus Márquez, poros dél-amerikai kisvárossal, lassan gördülő, forró órákkal, harci kakasokkal, szegénységgel, elmúlással…
És most fejeztem be A pátriárka alkonyát. Ami egyrészt igen, megint csak magán viseli a márquez-i jellegzetességeket. Másrészt hű! Több oldalon keresztül fonódó mondatok vannak benne. Megkockáztatom, hogy az öt fejezet valójában öt mondat, de ebben nem vagyok biztos. Szóval, azt gondolná az ember, hogy emiatt nehéz olvasni, de valójában viszi az olvasót, és így utólag jutott eszembe, hogy ebben a történetben fontos motívum a tenger, és ezek a végtelenül áramló mondatok tulajdonképpen a tengerre emlékeztetnek.
Az is nagyon érdekes, hogy a főszereplőt ugyanolyan érzékenyen, ugyanolyan esendő embernek ábrázolja Márquez, ahogyan általában a szereplőit szokta, de ez a főszereplő most egy diktátor, egy teljhatalmú, és a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó egykori katonatiszt. Egy végtelenül magányos öregember, akiben egy szemernyi emberség sincs. (Fájdalmasan képtelen jelenség, hogy a világtörténelem egy-egy hasonló figurája hogyan volt képes végrehajtó apparátust maga köré gyűjteni.) Természetesen nem lenne Márquez, ha nem jelennének meg a történetben csodálatos, mesebeli motívumok, a mindennapi életet átszövő babonák, amelyek időnként teljesen összemosódnak a valósággal.

Különleges könyv, nagyon szerettem, sokat lehet rajta gondolkodni.

 

* Nem, nem fogom megint felemlegetni a Mikko Papiross csodálkozikot.

** Kissé pejoratívan szokták mondani például Jonas Jonasson regényeire, hogy az elsőnél tök bírod a stílusát, aztán a második annyira ugyanolyan, hogy besokallsz tőle. De Márqueznél nem ugyanolyanságról, inkább nagyon jellegzetes stílusról van szó, az én megítélésemben.

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.