És akkor elkezdtem edzőterembe járni

Főiskolás korom óta többször is eszembe jutott, hogy talán edzőterembe kellene járnom. Korábban mindig szerettem a testnevelés órákat – még ha néha igyekeztem is úgy tenni, némi peer-pressure hatására, mintha nagyon utálnám az egészet. A főiskolán pedig hetente egyszer lelkesen eljártam röplabdázni – annak ellenére, hogy én voltam a leggyengébb a csapatban. És ezt ne úgy képzeljétek el, hogy mindenki szuperjól játszott, és én egy kicsit kevésbé játszottam szuperjól. Tényleg látványosan nem ment a dolog, viszont remekül éreztem magam közben.

Akkoriban nem volt kötelező a tesióra; páran a közeli konditerembe jártak, és nagyon dicsérték… én végül soha nem jutottam el, s aztán is költözött (biztos gondolták magukban, rám hiába várnak). Teltek az évek, szerencsére rákaptam a jógára, s többször megpróbálkoztam a futással, de néhány hónapja felderengett bennem, hogy a közösség miatt mégiscsak jó lenne valami szervezett sportban részt vennem. S aztán mindig lebeszéltem magam, hogy egy összeszokott csapatba újoncként, ráadásul nulla erőnléttel bekerülni valószínűleg csak egy dologra lenne jó – hogy végleg elmenjen a kedvem az egésztől.

Három hete bekattant valami – nem éreztem magam túl jól, s arra jutottam, hogy muszáj elkezdenem sportolni, hogy fizikailag megerősödjek. Szóval felhívtam egy személyi edzőt.

ptr

Néhány nappal később találkoztunk, és igen tanulságos dolog történt velem: kellett csinálnom pár gyakorlatot, hogy felmérje az általános fizikai állapotomat – és kiderült, hogy tök jól vagyok! Erősebb és fittebb vagyok, mint hittem – mint ahogy minden nap gondoltam magamról. És ez elképesztően fontos információnak bizonyult, teljesen másként érzem magam, pedig… a testem ugyanaz! Csak amire én azt hittem, hogy “az utóbbi hónapokban sokat fogytam, nem tudok enni, néha jógázok, de egyre kevesebbszer” az valójában “évek óta jógázom, hajlékony és erős vagyok, most nem tudok enni, és sokat fogytam, de rendben vagyok“.
Az edzés másnapján még annyira fel voltam dobva az élményektől, hogy nem voltam képes szorongani. Kicsit sem.

A harmadik találkozás előtt, míg vártam az edzőt, gondoltam egy bátrat, és bementem egyedül a terembe, hogy bemelegítsek – és elképesztő szégyenlősség lett úrrá rajtam, meg is lepődtem. Mert pontosan tudom, hogy senkit nem érdekel, hogy mit csinál a másik, mindenki magával van elfoglalva, mégis. Ez is új. Még nem tudom, mit kezdjek vele. Úgyhogy egyelőre csak megélem, hogy ilyen is van.
Holnap megyek negyedszer.

Számomra az edzés valami olyasmi, amire otthon nem volt mintám. A családom nem sportol, bár órákig képesek (vagyunk) sétálni vagy kirándulni, egyáltalán nem hangsúlyos az egészséges életmód. Nekem viszont, amellett, hogy örömet okoz a mozgás, vonzó énkép is, hogy akkor én olyan nő vagyok, aki edzeni jár. Nem hiszem, hogy valaha aprócska topokban meg sortocskákban fogom fotózni magam az Instagramra – de a lelkemnek (is) nagyon jó érzés elmenni az edzőterembe, másfél órát gyúrni (értsd: dolgoztatni az izmaimat és törölgetni a homlokomat), aztán este tíz perc alatt elaludni és másnap úgy ébredni, hogy de jó, most éppen úgy élek, ahogy évek óta akarok.

img_20180607_195108.jpg

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.