Beszélhetünk – a gyászról?

Tegnap beszélgettem egy gyászfeldolgozó mediátorral. Jelentkezett az egyesülethez, ahol önkéntes vagyok, felajánlotta a segítségét, illetve leginkább meg akart minket ismertetni a gyászfeldolgozó csoportok műfajával. Én nem tudtam, hogy van ilyen… és ami azt illeti, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez egy feltöltő beszélgetés lesz.

A gyászfeldolgozó csoport nagyjából úgy működik, mint bármilyen “klub”, ahol különböző embereket egy közös vonás köt össze, ebben az esetben valamilyen haláleset. Ebben a csoportban rendszeresen találkoznak, beszélgetnek – ha akarnak -, van tea-süti is, és végső soron a folytatásról, a tovább élésről van szó. Ehhez persze először meg kell élni a gyászt magát – és erről eszembe jutott egy cikk, amit régebben olvastam.

Nótár Ilona itt az édesanyja halálát követő és a temetést megelőző időszakról ír. Arról, hogy hogyan élik meg a halált egy cigány családban. Néhány éve olvastam először ezt a cikket, és bevallom, elég kényelmetlenül éreztem magam – a zokogás, a földre roskadás, a hangos jajveszékelés olyan dolgok, ami az én szociokulturális környezetemben nem elfogadott. Aki gyászol, az gyászoljon méltóságteljesen, nem igaz? Csak az egyszerű emberek hangoskodnak.
Az meg, hogy kirúzsozták a halottat, és cigit meg öngyújtót tettek a koporsóba – úgy éreztem, hogy ez illetlenség.
Anno elgondolkodtam ezeken az érzéseimen – örültem, hogy találkoztam ezzel a cikkel, elfogadtam, hogy ők így gyászoltak, részben meg is értettem, de igazán csak most, a tegnapi beszélgetés után állt össze a kép. Hogy mi az igazi különbség.

Ez a hölgy, akivel tegnap beszélgettünk, említette, hogy a folyamat része, hogy beszéljünk arról is, hogy azért a halott sem volt tökéletes, voltak rossz tulajdonságai, emberi gyarlóságai – és nekem itt esett le a dolog. Hogy a mi kultúránkban a halott szent és sérthetetlen, halottról vagy jót, vagy semmit, és az egész halál-temetés-gyász folyamat valami  – értsétek jól – szent ájtatosságban telik. Mert azért, na, az mégis milyen kellemetlen volna a többi embernek, ha szabadjára engednénk a fájdalmunkat. Ezért jobb a halottat valamiféle magasabb spirituális szférába emelni, ha nem is a szentek sorába, de egyértelműen egy érinthetetlen szintre. Eltávolítjuk magunktól, és így érzelmileg is eltávolodunk, azt hiszem.
Ezzel szemben Nótár Ilona cikkében a halottat nagyon is emberként kezelték. Meleg zoknit adtak rá, mert fázós, és a kedvenc sodort cigijét tették mellé, mert azt szerette. És a gyászolók zokogtak, és a földre roskadtak, és kiabáltak – és megélték a gyászukat. Közben, azt gondolom, szépen lassan fel is dolgozták a veszteséget.

Az életnek része a halál, és a halál fájdalmas, és a fájdalom nem szép, nem elegáns, és nem szalonképes – és ez rendben van, és ennek rendben kellene lennie minden kultúrában, minden társadalomban.

Gyászfeldolgozó csoportok országszerte vannak – használjátok őket. Ha a tegnapi hölgyből indulok ki, akkor végtelenül empatikus ÉS pozitív hangulatra számíthattok; ezt egyébként mondta is, hogy az a cél, hogy a foglalkozások végén jobb lelkiállapotban távozzanak a résztvevők, mint ahogy érkeztek. Helye van a szomorúságnak, a reménytelenségnek, és a fájdalomnak – de a cél az élet folytatása, a feldolgozott halálesettel gazdagodva.

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.