Hagyományőrzés

Múlt hétvégén részt vettem a tatabányai Skanzen-napon. Magamtól nem mentem volna el, de a tesóm szervezte, aki korábban önkénteskedett egy olyan rendezvényen, amelyet én szerveztem. Szóval, úgy éreztem, jövök neki eggyel.

Magamtól nem gondoltam volna, hogy egy, a bányász hagyományok megőrzéséről szóló rendezvény nekem érdekes. Vagy fontos. Aztán persze rájöttem, hogy nagyon is az.

Néhány éve élek Tatabányán; ide jártam főiskolára, és most itt van az otthonom. Ez az a közeg, ahol sokan ismernek – néhányan névről, az önkéntességem vagy a korábbi munkahelyem kapcsán, mások inkább csak arcról, kifejezetten Ella kutya gazdijaként. Szeretek itt élni, örülök a jó dolgoknak, igyekszem élni a város nyújtotta lehetőségekkel (töredékét használom csak ki – ezen szeretnék változtatni), és alapvetően azt gondolom, hogy az én felelősségem is, hogy Tatabánya jó hely legyen. Az én felelősségem, hogy milyen lakó vagyok. Persze itt sem tökéletes minden, és vannak olyan problémák, amelyeknek már a felmerülése is abszurdum… De most nem ezekről akarok írni.

Hanem például az olyan értékekről, amilyenek a bányász hagyományok. Tatabánya kvázi létezése a bányászatnak köszönhető – így lett belőle megyeszékhely, a térség gazdasági és közigazgatási csúcsa. A rendszerváltás teljes gazdasági szerkezetváltást jelentett a városnak, a nehéziparból átlépett a szolgáltató szektorba. Akik egykor a bányában dolgoztak, lassan megöregszenek – egymás között nosztalgiáznak, persze, de a városba újonnan érkezőknek már semmi kapcsolódása nincs ezekhez a történetekhez.
Pedig, tulajdonképpen, nem is volt olyan régen, 30 éve zárt be a bánya.

A tatabányai Skanzen a város szélén van. Csendes helyen. Hatalmas fákkal. A fákon mókusokkal. A fák között szökőkúttal (teljesen odavoltam, amikor rábukkantam, mindenre számítottam, csak erre nem).
Az épületek egy része bányairoda volt, a többi műhely – ezeket alakították át múzeummá. Ahol mindenféle, a bányászathoz kapcsolódó tárgyat őriznek, az egyenruháktól kezdve a bányagépekig. Van kasház is, interaktív hangeffekttel; a kasban ereszkedtek le anno a bányászok – és a csillék – a mélybe. Ezek hihetetlenül érdekes dolgok! Mármint, aki minden nap ezekkel a gépekkel dolgozott, annak nyilván nem annyira érdekes, de éppen azért, mert időben ennyire közel van ez a korszak, és mégis teljesen más, mint amiben most élünk…

Aktuális, hogy a Skanzen egyik épülete felújításra szorul, a tető cseréjére gyűjtenek a helyszínen.

És augusztus végén lesz az Örökbefogadó nap, ez egy nagyon kedves hagyomány: örökbe lehet fogadni ezeket a letűnt kor titánjai bányagépeket, s aztán egy kis wellness-kezelésben részesíteni őket, hogy a Bányász-napra már régi pompájukban ragyoghassanak.

 

Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de szerintem a múzeumok is olyanok, mint a méhek – ameddig vannak, és teszik a dolgukat, keveset gondolunk rájuk, de ha eltűnnek, az visszafordíthatatlan tragédia lenne. A civilizációnak egyformán fontos része a kultúra, a művészetek és a történelem is. A személyes identitásunk, a helyünk a világban, a gyökereink megértéséhez szükségesek a régi korok emlékei, s mivel az emberek előbb-utóbb meghalnak, a tárgyakat kell óvnunk, mert ezek a tárgyak tudják majd tovább adni a történeteket. Egyszer majd a mi történetünket.
Szóval, vigyázzunk a múzeumainkra, támogassátok a tatabányai Skanzent (vagy bármelyik múzeumot…) Ti is! És a biztonság kedvéért sokszor látogassátok is meg őket.

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.