Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka

Korábban írtam róla, hogy szeretek véletlenszerűen választani a könyvtár könyvei közül – s azóta azt vettem észre, hogy valójában mégis mindig valami ismerőset keresek. Most azon gondolkodom, vajon lehetséges-e, hogy Rushdie mellett többször is elmentem, s csak most akadt meg rajta a tekintetem – hiszen Rushdie ismerős, a blogok hőskorában, a freeblogos időkben, amikor mindenki maga barkácsolta a sablonját, szóval akkor az egyik brutálisan intellektüel blogger olvasott Rushdie-t (persze, angolul) – vagy új beszerzése a könyvtárnak. Előfordulhat persze, hogy többször is láttam a szemem sarkából, csak nem éreztem magam brutálisan intellektüelnek, s inkább átmentem a másik sorba Murakamihoz… A lényeg, hogy múlt hónapban mégis hazahoztam a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakát – és nagyon tetszett.

A szerző miatt döntöttem mellette, mert a fülszöveg egy kicsit elbizonytalanított – nagyon szurkoltam, hogy ne legyen Coelho, s menet közben egyszercsak azon kaptam magam, hogy helyenként Vianra emlékeztet. Ó, és eszembe juttatta Ady Endrét is, hiszen neki is az volt a véleménye, hogy egy jó nagy katasztrófa kell az emberiségnek (a magyaroknak), hogy végre észhez térjenek, s a pusztító széthúzás helyett elkezdjenek összefogni.

Valójában a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka egy tündérmese – amely napjainkról szól, csak éppen 1000 év távlatából elmesélve. A dzsinnek és az emberek világát elválasztó falon repedések keletkeznek, s néhány feldühödött dzsinn érkezik a Földre, hogy lesújtson az emberiségre – egyrészt korábbi sérelmek miatt, másrészt puszta erőfitogtatásból.
De megérkezik a dzsinnkirálynő is, aki szereti az emberiséget, sőt, egyszer régen szeretett egy embert, szült is neki 25 (vagy 33?) fülcimpátlan gyermeket – ezekben a leszármazottakban pedig van némi dzsinn-vér, s így ők képesek szembeszállni a sötét dzsinnekkel.

Rushdie számos aktuálpolitikai és popkulturális utalással gondoskodik róla, hogy egy pillanatig se felejtsük el, hogy a XXI. században vagyunk, a Földön, s olvasóként már-már el is hihetjük, hogy a rémes dolgok, amelyeket magunkkal, egymással, és a bolygóval tettünk, valójában tomboló dzsinnek műve.
És miközben egészen obszcén jelenetek taglalják a dzsinnek mulatozását – a szextől a háborúig -, ennek a harsányságnak megjelenik az ellenpontja is, a dzsinníja emberek iránt táplált gyengéd szeretetében, vagy a főhős kertész megingathatatlan emberségében.

A regény egyik alapkérdése, hogy vajon a szörnyű csapások Isten felé fordítják-e az embereket – s ez számomra nagyon érdekes volt, Rushdie határozottan egy második felvilágosodásban látja a megoldást; a jövőben a tudományos racionalitás uralkodik, a vallásnak egyáltalán nincs helye. És béke van, és elfogadás van, és szépen élnek együtt az emberek – egyetlen dolgot viszont elveszítettek, ami után még egy kicsit vágyakoznak.

Szóval egészen extra regényről van szó, baromi szórakoztatóan boncolgat elég komoly társadalmi kérdéseket, és szemmel látható élvezettel kacsingat ki a mindenféle irodalmi, politikai meg történelmi utalásaival. Komolyan, még Harry Potter is belefért…! 

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.