200+ nap

Azt mondják, a szokáskövető alkalmazások abszolút a bennünk szunnyadó versenyszellemre építenek. Mert ha azt látjuk, hogy már öt egymást követő napon bevettük a multivitaminunkat, akkor a hatodik napon is oda fogunk rá figyelni, mert különben megint nulláról kezdhetjük… És valójában semmi másról nem szól ez a dolog, mint hogy önmagunkkal versenyzünk, úgy értem, jó esetben nem fogunk megállítani az utcán vadidegeneket, hogy “Nézzen rám, én vagyok az az ember, aki már 150 napja zsinórban minden nap olvas legalább 5 oldalt!”. Mégis, sikerélményt ad, és motivál, hogy folytassuk a szokást… Szóval, ha kell egy kis segítség valamilyen jó szokás elsajátításához, akkor nagyon ajánlom a habit tracker használatát – vannak ilyen appok is, de valójában egy kockás füzet is tökéletesen jó erre a célra; az a lényeg, hogy minden nap, amikor teljesítettük a kitűzött célt (sétáltunk legalább 10 000 lépést, ettünk zöldséget, írtunk egy oldalt Életünk Nagy Regényéből, friss vizet tettünk ki a madaraknak), ikszeljünk egyet.

Azt hiszem, Dandapani gondolata, hogy a boldogság az nem egy állapot, nem egy olyan dolog, amit az ember elér, aztán elveszíti, aztán megint eléri… A boldogság az úgy lesz, hogy olyan az életmódot folytatunk, amely örömet okoz. Olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, és olyan dolgokat csinálunk… És ez is benne van ebben a szokáskövetésben. Nemcsak a kitűzött cél teljesítése okoz (rövidtávú) örömet, hanem az a huncut mellékhatása a dolognak, hogy míg egymás után ikszelgetjük a napokat, valójában meghonosítunk az életünkben egy jó szokást – s tudjuk, hogy a szokások alakítják az életünket, szóval, már-már észrevétlenül, szépen boldoggá tesszük magunkat.

Már több, mint 200 napja minden nap meditálok, legalább 5 percet. Valahol 100 nap táján fordult át nálam a “nem akarom megszakítani a sorozatot”, “ez kva jó“-ba. Nekem nagyon bejön, nagyon izgalmas – és kva jó – látni, hogyan változom, hogyan leszek egyre inkább olyan, amilyen lenni szeretnék. Sokkal nyugodtabb vagyok, és magabiztosabb – és itt most arra az ősmagabiztosságra gondolok, ahogyan egyre inkább megbízom magamban, a képességeimben, ahogyan egyre inkább biztonságban érzem magam a világban.
És egyre őszintébb is vagyok – szintén önmagammal. Én azt gondoltam, hogy ezzel nincs problémám, bár igaz, hogy bizonyos gyengeségeimet, vagy hiányosságaimat nem tudtam elfogadni, és elég kritikus is voltam önmagammal szemben.
Ezzel kapcsolatban két dologban vettem észre változást: egyrészt már egész jó vagyok benne, hogy elkapjam a gondolataim fonalát, ha rápörgök valamire, és tudatosítsam magamban, mi bajom is van valójában. (Ez azért hasznos, mert így tudok a valódi problémával foglalkozni, meg tudom szüntetni akár fizikai, akár lelki síkon, s aztán szépen tudok tovább haladni.)
Másrészt az utóbbi néhány hétben már elkezdtem azokkal a vágyaimmal is szembenézni, amelyeket eddig igyekeztem magamban elnyomni – mert-mert-mert, valami miatt úgy éreztem, hogy nem helyesek ezek a vágyak. Nem akarom részletezni, de valójában semmi extrémről nincs szó; például olyan ellentmondásokról, hogy miért vágyódom bármilyen anyagi jószágra, amikor valójában mindenem megvan, amire szükségem van, sőt. Ennek a felismerése meg azért jó, mert akármilyen apró dolgokról is van szó, ezek az elfojtások is szorongást okoztak bennem – s megint csak, a tudatosításukkal, azzal, hogy azt merem mondani, szeretnék egy menőbb autót (csak példa!!! csak példa!!! Imádom a kis Polot – tegnap valaki meghúzta az elejét a parkolóban, és otthagyta, végtelenül elegánsan, és nem nagy a kár, tényleg, tenyérnyi helyen megcsíkozta a festéket, és egy kicsit behajlott a sárvédő, de banyek, észre kellett vennie, és mégis elment, mintha nem történt volna semmi?! Komolyan…) szóval, hogy lehessek őszinte önmagammal, és mondhassam azt, hogy igen, van egy autóm, ami elvisz mindenhová, de én szeretnék egy fiatalabbat és formásabbat, és ez oké.
Az, hogy aztán ezekkel a vágyakkal mit kezdek, ebben a vonatkozásban nem lényeges, itt most az a fontos, hogy felismerjem, amikor elnyomok magamban valamit – és ha egy mód van rá, ne nyomjam el, de főleg ne ítélkezzek pont én önmagam fölött a saját vágyaim miatt.

Ezek nagyon felszabadító dolgok –
– iderepült egy veréb az ablakpárkányra, és elfelejtettem, hogy milyen magvas gondolattal akartam lezárni a posztot.
Ó, és egyébként, valójában nincs körülöttem ilyen aranyszínű aura, meg nem tolom éjjel-nappal a szantál illatú füstölőket se – csak belül vagyok sokkal jobban.
Belül jól vagyok.

Najó, a hajam is jó.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.