A kutya éve

Még nincs vége az évnek, de egészen biztos, hogy számomra 2018 a konfrontációk éve. Az az év, amikor vettem egy nagy levegőt, és beleálltam a problémákba. Úgy értem, azokba, amelyeknél azért lett volna lehetőségem oldalra is lépni. Aztán az utóbbi 1-2 hónapban már odáig fajult a dolog, hogy ha azon kapom magam, hogy valamit “nem szeretek”, vagy egész egyszerűen a hátam közepére sem kívánom, akkor – gyengéden, de határozottan – szembenézek vele. Teszek vele egy próbát.

Azt hiszem, hogy ehhez azért meg kellett érnem.
Ahhoz, hogy egy igen csúnya munkahelyi csattanás közepén azt mondjam a kollégáknak, hogy akkor most üljünk le és beszéljük meg, hogyan fogunk tudni együtt dolgozni – ahhoz kell némi belső egyensúly.
Felvállalni nemcsak azt, hogy szerintem nem normális, hogy egy munkahelyen izzik a levegő, de a kollégáknak sem hagyom, hogy úgy tegyenek, mintha minden rendben volna, konfrontálódni egy olyan helyzetben, ahol nem elég, hogy egyedül vagyok, de éppen alapvető társadalmi konvenciókat felrúgva üvöltenek velem – azért be kell vallanom, visszagondolva igen tökös voltam.
Akkor épp hánynom kellett, de utóbb tényleg jó volt.
Mert le lehetett ülni, és meg lehetett beszélni. Egy nagyon nehéz helyzetet meg lehetett oldani szinte már azzal, hogy – bármilyen kellemetlen is – nyíltan felvállaltuk a létezését.

Ehhez képest nyilván semmiség, hogy fodrászt is váltottam idén, pedig valójában van hasonlóság a két helyzet között: évek óta jártam ugyanoda, évek óta elégedetlen voltam, az utóbbi néhány hónapban pedig minden alkalommal úgy jöttem el, hogy soha többet nem megyek oda – aztán mégis. Mert kényelmes, mert megszoktam, mert azért annyira nem volt gáz. Aztán, gondolom, beláttam, hogy a helyzet akkor fog megoldódni, ha én megoldom, szóval aktívan be kell avatkoznom, akkor is, ha ez fárasztó, és akkor is, ha egy totál ismeretlen új helyre kell odamennem, ismeretlen emberek közé, meg… én nem szeretek a fodrásznál beszélgetni.
Az nekem bőven elég, ha a többiek megbeszélik, hogy ki hol nyaralt, ki ment férjhez, ki mit építkezik-felújít éppen, de én így ezekbe a beszélgetésekbe annyira nem tudok bekapcsolódni. És tudom, hogy ez gáz. A néma vendég, ju nó. Az új helyen szerencsére vannak macskák, azokat szoktam simogatni (nagyon cukik, ha át kell ülnöm egyik székből a másikba, jönnek utánam), szóval így legalább a macskákkal való kapcsolódásomból láthatják, hogy nem vagyok totál pszichopata.
Valójában meg a hajamról kiderült, hogy totál jól lehet befesteni is, levágni is, s mivel kamaszkorom óta mást sem csináltam, csak küzdöttem a hajammal, ez most valami egészen felszabadító élmény.

Néhány hete pedig egy marketinges ismerősöm kért meg, hogy segítsek neki az egyik új partneréhez kapcsolódóan telefonos elégedettségfelmérést készíteni. Ez az a klasszik hidegrázós kategória számomra – úgyhogy igent mondtam. Mert érdekelt, hogy tulajdonképpen melyik részétől érzem magam kellemetlenül, és hogy hogyan oldom meg a feladatot. Hogy mit tanulhatok belőle.
Mert, arra is rájöttem, hogy amikor valamit nem akarok megcsinálni, amikor valamihez nem fűlik a fogam, akkor általában arról van szó, hogy nem tudom, hogyan kell megcsinálni. Ezt is tök hasznos tudatosítani, mert akkor helyre tudom tenni magamban, hogy ezért érzem magam kényelmetlenül, semmi másról nincs szó. S nyugodtan kezdjem el, mert ahogy haladok majd a feladattal, úgy fog enyhülni a szorongásom is.
Szerencsére eszembe jutott még valami, amit még HR-es koromban tanultam – hogy először azzal kell felhívni a jelölteket, hogy egyeztessünk időpontot egy újabb telefonhíváshoz, amikor beszélhetek neki a pozícióról. (Mert pl. ha a munkahelyén ül, nem biztos, hogy tud akár kódoltan is beszélni, viszont ha a körülötte ülők azt hallják, hogy időpontot egyeztet, akár azt is mondhatja, hogy a fogorvosa hívta.) Így aztán én is úgy hívtam végig a listát, hogy beszéljünk meg egy számukra alkalmas időpontot, és valójában 75%-kal el is tudtam készíteni a felmérést. (Másfél nap alatt ez elég jó, szerintem.) Érdekes volt az is, mennyi információt szedtem össze ezekből a telefonhívásokból a termékekről (csúcstechnológiás orvosi kütyük) – és hogy mennyire feltöltődtem a nap végére. Mert néhányan egészen cukik voltak, de általában mindenki korrekt volt. És szépen kirajzolódtak a fejlesztendő területek, beugrott egy csomó ötlet, szóval nagyon megérte rászánni azt a rengeteg időt – éppenhogy csak le tudtam szaladni a kutyával két hívás között.
Megint csak nagyon jól sült el valamit, amit egyébként normális körülmények között igyekeztem volna elkerülni.

Idén újra és újra megtapasztaltam, hogy egy csomó olyan dologra képes vagyok, amit nem is gondoltam volna magamról. És ez óriási magabiztosságot ad. Meg totál jópofa dolog.

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.