90 másodperc

Ekkor:

Néhány hete hallottam valakitől, hogy amikor érzelmi stressz hatására mindenféle kémiai anyag szabadul el a testünkben, ezek az anyagok 90 másodperc alatt ki is ürülnek a szervezetünkből. Nem tudom, hogy ez mennyire pontos megfogalmazás, de nagyjából az a lényeg, hogy az első 90 másodpercben kvázi nincs befolyásunk arra, ahogyan érezzük magunkat – szapora szívverés, remegés, hányinger, lüktető halánték, megfeszült izmok, ezek mind automatikusan kapcsolnak be. Viszont 90 másodperc után már rajtunk múlik, hogy benne maradunk-e ezekben a fizikai tünetekben – amelyek persze visszahatnak a lelki érzeteinkre is.

Nekem nagyon sokat segít(ett) a basic szorongásom oldásában a testszkennelés – hogy időről-időre odafigyeljek, és tudatosan ellazítsam a testem. Eleinte nagyon fura volt, hogy ellazultnak tűnt állapotomban is meg voltak feszítve az izmaim, s ugyanígy, olyan helyzetekben is szorongtam, amikor tulajdonképpen nem is volt miért. Mostanra már részben megszoktam, és automatikus lazítom magam napközben, részben nagyon hamar kapcsolok, ha valami külső körülmény hatására érzem, hogy “na, most szorongani kezdtem”, és mielőtt még elhatalmasodna rajtam az érzés, már tudom is oldani.

Ez az új információ a 90 másodpercről most abban segít, hogy nagyon hamar csekkolom magam, még jobban odafigyelek arra, hogy ne ragadjak bele olyan fizikai reakciókba, amelyeknek a kiváltó oka már (réges-régen) megszűnt – ugyanakkor segít elfogadni azt, hogy vannak ösztönszerű reakciói a testemnek, amelyek teljesen normálisak, és ha szénné meditálom magam, akkor is jelentkezni fognak.

Egyébként ez is kezd beérni – év elején még elkeserített, hogy egyrészt tök jó a meditáció, mert sokkal kiegyensúlyozottabb lettem, másrészt viszont érzékenyebbé is tett, intenzívebben élem meg a rossz dolgokat is, például a stresszt. Ez mostanra olyan fázisban van, hogy igen, tűélesen érzékelem, ha valaki vagy valami bánt, de nagyon hamar oldani is tudom a rossz érzéseket. Hamar, percek alatt el tudom engedni azt, ami “öt év múlva már nem fog számítani” – valójában még semmivel kapcsolatban nem éreztem azt, hogy öt év múlva még jelentősége lenne.
S ezzel felmerült egy újabb izgalmas kérdés – hol a határ? De tényleg mi az a pont, amikor azt mondom, hogy ez most nem a másikról szól, nem számít, hogy ő ebben a pillanatban erre képes, és nem kell többé toleránsnak lennem – hanem ki kell állnom önmagamért. Vagy, máshogy nézve, mi az a pont, amikor már nem toleráns vagyok, hanem apatikus? (Najó, ez valójában elég vicces gondolat, nem érzem magam apatikusnak, de sok dolog van, amin mások felpörögnek, én meg megvonom a vállam.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.