Tavasz, 2020.

Nem tudom, hogy mi lesz holnap, de – nézzük, ma mitől érezhetem jól magam?

Ami egészen biztos, hogy tavasz van. Mire én felébredek – sőt, mire Ella felébred, mert ő rendre hajnali öt órakor jelzi, hogy kialudta magát, és beugrik mellém még egy órányi szendergésre – szóval, mire mi felébredünk, a madarak már nagyban csiripelnek, röpködnek, fészket raknak, párt keresnek.
A macskák ugyanolyan vagányul kocognak az utcákon, mennek a dolgukra, soha nem tudom, hova, de valószínűleg vadászni. Napközben aztán látom őket napozni, a garázsok tetején, házak tövében, a meleg betonon összegömbölyödve – a szemük csukva, a fülük mozgásából lehet észrevenni, hogy nem alszanak, csak pihennek.
Egymás után nyílnak a virágok, és bontanak szirmot a gyümölcsfák. Az ég ragyogó kék, és a levegő tavasziasan friss. Szeretem.

Alig várom már, hogy nyár legyen, és az erkélyen üljünk, kicsit ugyan kevesebb madárdallal (mert akkor már majd költenek-fiókát nevelnek), de annál több virággal, rövid kis ruhákban, napsütéssel a bőrünkön (szőrünkön…).

És alig várom, hogy minden visszatérjen a megszokott kerékvágásba. Alig várom, hogy újra fellélegezzünk.

De addig.

Addig egy kicsit csendben maradok, és figyelek. Ez most egy új helyzet, egy olyan kihívás, amelynek a megoldására nincs mintám. De tudok hozzá alkalmazkodni, miért ne tudnék? Eddig minden nehézségen, amivel találkoztam, felül tudtam kerekedni. Volt, amihez segítség kellett, és most sem vagyok egyedül. De persze, sok mindent tudok tenni önmagamért is. Nekem most beválik, hogy a szokásos tervezgetéshez képest éppen ellenkezőleg, nem tekintek túl messzire. Úgysem tudom elképzelni, hogy mi lesz jövő héten, vagy a jövő hónapban. Elég lesz akkor átmenni a hídon, ha odaértünk hozzá… És aztán a hídon túl majd megint lesz, ami örömet okoz.

Tegnap jógáztam, és az jó volt. Egy darab a megszokottból. De nem baj az sem, hogy el kell engednem a megszokott dolgokat. Valójában minden, amit most “el kell engednem”, arra emlékeztet, hogy mekkora kényelemben élek. Azt hiszem, a kevésbé szerencsés emberek élete most alig-alig változott. Nem tudom egyébként, hogy mi lehet most ezekkel az emberekkel, őket nem látni a híradóban. Aki egyik napról a másikra él, nem tudja felvásárolni a fél boltot, és valószínűleg nem tud túlárazott csirkemellet sem venni.
Szóval, elég szerencsés vagyok már megint a problémáimmal. És nyilván a megküzdő képességemmel is, ami nem velünk született, hanem tanult készség – ha van rá lehetőségünk, hogy ilyesmit “tanuljunk”. Fizikai és mentális jóllét, információk rendszerezése, a kamuhírek kiszűrése, és folyamatosan fogódzók keresése, amelyek végigvezetnek ezen a különös időszakon.

Ami nem változott, hogy továbbra sem érdekel, mit csinálnak mások. Láttam az elmúlt egy-két hétben fura dolgokat, amit én nem, vagy másként csinálnék – de, mindannyian felnőtt emberek vagyunk. Hosszútávon a közösségi gondolkodás lesz a nyerő, de mindig MINDIG lesznek, akik csak magukra fognak gondolni. És ezt, azt hiszem, leginkább csak elfogadni tudjuk. Az biztos, hogy most nincs itt az ideje a bűnbakkeresésnek és az igazságosztásnak. És az a lényeg, hogy én ne ártsak.

Ó, és limitálom a netezést. Abból baj nem lehet. A hírekből csak az érdekel, hogy hányan gyógyultak már meg. És ez fontos – hogy az élet nem állt meg. Hogy nemcsak rossz dolgok vannak. Hogy van, ahol már túl vannak a nehezén.

Illusztráció

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.