Magabiztosan szégyenlős vagyok

Visszatérő motívum az életemben a magabiztosság kérdése. Bizonyos dolgokban nagyon magabiztos vagyok, más dolgokban pedig meglepően gátlásos.

Ez utóbbi ráadásul olyasmi, amit én magam sokáig nem ismertem fel; akik közel állnak hozzám, mondták már, de én soha nem éreztem, hogy “lehetnék magabiztosabb”. Mindig tudtam racionális okot mondani arra, ha valamit nem tettem meg:
nem vállaltam el egy munkát, mert nem volt hozzá elegendő tudásom vagy tapasztalatom,
nem vettem meg egy piros blézert, mert a piros nem az én színem,
vagy néhány lépés távolságot tartottam valakivel, akiről azt gondoltam, biztosan látja rajtam, hogy én nem vagyok olyan menő, mint ő, szóval csak udvariasságból beszél velem.

Ha alaposan átgondolom, sokszor reagálok nagyon szégyenlősen, de a fenti racionalizálások miatt legtöbbször tényleg elhiszem magamnak, hogy ez nem szégyenlősség, hanem teljesen logikus viselkedés. És csak nemrégiben történt, hogy olyan helyzetbe kerültem, ahol tisztán láttam azt, amiről a szeretteim eddig beszéltek.

Hogy tényleg nem vagyok túl magabiztos.

És azután újra és újra rajtakaptam magam, és quelle horreur, egy nap akár többször is rám tör a szorongás, pusztán azért, mert azt gondolom, nem vagyok elég. Elég gyors felfogású, elég érdekes, elég tehetséges, elég jó bármiben, akármiben.

Szóval azt csináltam, amit egy klasszik harmincas éveiben járó modern nő tenne a helyemben – rákerestem az Interneten, hogy hogyan fejleszthetném a magabiztosságomat.

Szerencsémre az első találat már nagyon jó volt; egy olyan cikkre kattintottam, amelyben Jia Jiang elutasítás terápiájáról írt a szerző.

Jia Jiang ötlete az volt, hogy úgy küzdhetné le a visszautasítástól való félelmét (ami egy csomó jó dologtól visszatartja), ha direkt “fejjel megy a falnak”. 100 napon keresztül újabb és újabb váratlan, szokatlan vagy lehetetlen (de nem etikátlan, törvényellenes vagy fizikailag képtelen) kéréssel fordult a környezetében élőkhöz, direkt azért, hogy nemet mondjanak neki. A célja az volt, hogy rutint szerezzen az elutasításban, hogy egyre kevésbé élje meg élesen a hozzá kapcsolódó rossz érzéseket, másrészt megtapasztalja, hogy egy-egy elutasítás még nem a világ vége.
Ebben a TED Talkban beszél a tapasztalatairól, itt pedig az egyik kudarcba fulladt elutasítás-kísérlete látható (ugyanis teljesítették a “lehetetlen” kérését, sőt, a másik fél még örült is az izgalmas feladatnak).

Ez nekem nagyon tetszett. Annál is inkább, mert hiszek a rutinban – amikor valamit szeretnénk megtenni, de félünk tőle, vagy nehéznek tűnik, akkor elég csak addig kitartanunk, ameddig rutin lesz belőle, onnantól kezdve sokkal könnyebben fog menni. Ezt már sokszor tapasztaltam, nálam működik.
Úgyhogy amióta az elutasítás terápiáról hallottam, odafigyelek erre, és amikor egy-egy helyzetben tényleg nincs más vesztenivalóm, csak az, hogy a másik nemet mond, már egészen gyorsan tudok váltani. Sokat levesz a elutasítástól való félelem feszültségéből, hogy nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget annál, mint plusz 1 tételnek a 100-as listán.
Mivel szorongó típus vagyok, sokkal hajlamosabb vagyok rá, hogy a negatív következményeket valószínűbbnek érezzem – hiába tudom, hogy a pozitív lehetőségekre kéne koncentrálnom. Ezzel az újfajta megközelítéssel viszont a negatív kimenet pontosan az marad, ami – egy elutasítás, mindenféle katasztrofizáló körítés nélkül.

De a magabiztosságom nemcsak az elutasítástól való félelmemből ered. Többféle bizonytalanság él bennem, és a különböző helyzetek mindig másikat hívnak elő. Így aztán az utóbbi néhány hétben ez volt a témám a meditációkban, erre koncentráltam, miközben jógáztam, és ezzel kapcsolatos podcastokat hallgattam.

Sok gyengéd, ugyanakkor értékes gondolattal lettem gazdagabb. A legtöbbje már ismerősen csengett – ezeket szoktam én is mondani a barátaimnak, ha elbizonytalanodnak önmagukkal kapcsolatban. És azért mondom nekik, mert igaznak hiszem őket.
Hogy minden ember egyformán értékes.
Hogy mindannyian a saját utunkat járjuk, ezért nem érdemes másokhoz hasonlítanunk magunkat.
Hogy mindig azt tesszük, amire a legjobb tudásunk szerint képesek vagyunk – és hogy senki sem tökéletes.
De egészen más ezeket a gondolatokat saját magamon átengedni. Befogadni őket. Megadni magam nekik.

Aztán eszembe jutott valami. Arról, ahogy harmincas éveiben járó modern nőként a magabiztosságomra gyúrok.

Hogy mi van akkor, ha én ilyen szégyenlős vagyok – és ennyi. Egy kicsit belefáradtam már abba, hogy mindig találok magamban olyan “hibát”, amit ki kellene javítani. Az önbizalom paradoxona – lehetek-e valaha magabiztos, amíg tudatosan kell foglalkoznom vele? (Najó, most éppen küzdök érte.)

Tudom, persze, hogy a cél az, hogy a szégyenlősségem ne tartson vissza semmitől, amit egyébként szeretnék megtenni. De most azt hiszem, tartok egy kis szünetet az edzésben.
És ezen a nyáron nagyon magabiztosan leszek szégyenlős.

Illusztráció: Glen Carrie

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.