Költözés, idén másodszor

Olvastam valahol, hogy amikor költözünk, lezárul egy szakasza az életünknek. Magunk mögött hagyjuk azt az énünket, aki azon a helyen, abban a környezetben voltunk.

Amikor idén először kellett költöznöm, arra gondoltam, ó, a picsába, hat év után végre kezdtem feloldódni, egyre gyakrabban álltam meg a lépcsőházban beszélgetni, sőt, be-bementem mások lakásába egy teára vagy kávéra. Beilleszkedtem. Barátaim lettek. Mikor a költöztetők két centi híján be tudtak volna állni a ház elé, csak a szomszédlányék autójával kellett volna egy kicsit elölrébb gurulni, ő gondolkodás nélkül nyomta a kezembe a kocsikulcsát (merthogy pizsamában nyitott ajtót, mikor bekopogtam hozzá). Az az egyszerű mozdulat, az a különleges bizalom akkor szíven talált, és el is morzsoltam egy könnycseppet, míg leértem a másodikról a földszintre.
Kész szerencse, hogy csak egy sarokkal költöztem odébb.
Mert, szerettem azt a környéket, és szerettem az embereket, akikkel így továbbra is nagyon gyakran találkoztam, és ha lehet, egy kicsit még jobban örültünk egymásnak.
Az új lakás pedig szuper volt. Az ablakpárkányokat teliraktam a növényeimmel. A kanapét a hegyek felé fordítottam. És rögtön az első este feltettem a tündérfényeket a függönykarnisra.

Aztán néhány héttel később hazaköltöztem, hogy a családommal töltsem a tavaszi #maradjotthont. Mire júniusban visszatértünk, egy rigócsalád beköltözött a külső ablakpárkány alá, és miközben logókat terveztem és marketing terveket írtam, és állásokra pályáztam, az arcomat a teraszajtó üvegének nyomva próbáltam kilesni őket. (Igen, pont úgy.) Eleinte megijedtek tőlem (nem is értem), aztán megszoktak. A kisrigó egyre nagyobb lett. Egyre tollasabb. Egyre vehemensebben csapkodta az ablakpárkányt, ha nem jött időben az ebédje. Aztán kirepült. És többet nem láttam őket.

A vállalkozásom alig-alig mozdult. A pályázataimat visszautasították. Elfogyott a pénzem, a szorongásom pedig állandósult. Hazaköltöztem, hogy egy kis levegőhöz jussak – aztán beláttam, hogy nem tudom fenntartani az albérletemet. Ahogy meghoztam a döntést, hogy kiköltözöm a lakásból, jobban lettem. Kb. két hét alatt összepakoltam, eladtam a nagyobb bútoraimat, és hazaköltöztem, tartósan. Szerencsés vagyok, hogy megtehetem.

Az egzisztenciális válságom közepén persze végig dolgoztam; egy-egy design és/vagy marketing megbízás mellett most van egy magántanítványom is, akivel matekfelvételire készülünk. Támadt egy közösségi projekt ötletem, amihez az utóbbi két hétben egy szép nagy volumenű marketingtervet is készítettem. Eljutottam egy pszichiáterhez, és kamaszkorom óta először érzem úgy magam, mint ahogy, azt hiszem, a normális emberek érzik magukat. Ami jó – és nagyon fura. Nagyon fura szorongás nélkül csinálni hétköznapi dolgokat.

Fogalmam sincs, hogyan tovább. Nem tudom, miből fogok élni, vagy hogy hol. Azt tudom csak, hogy most szeretetben vagyok. És biztonságban. És Ella minden reggel negyed hétkor megbököd az orrával, hogy indul a nap, gyerünk!.

Illusztráció: Anne Nygard

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.